2.fejetet

MinHee pov.

-De én akkor sem értem- vakartam tarkomat, miközben Taemint hallgattam az előző este történtekből megmaradt emlékfoszlanyainak meséléséről.
-Mit nem ért...- harapta el mondatát, mivel SunHee,mint egy őrült ugrott rá.
-Ne már hugi~ már majdnem kisikerült derítenem mit csinált.
-Mit nem lehet érteni ez...
-Csend- intettem le- nem tehetek arról, hogy nem tudsz magyarázni.
Csitításimra abba is hagyta mondandóját, így unokahúgom felé fordultam. A fejével biccentett egyet, ezért magára hagyva Minit mentünk be az egyik szobába. Egy levelet mutatott, amit egy ismeretlen férfitől kaptunk, akitől elvileg nem kell tartanunk.
- Mi az, hogy nem kell félni? Azt se tudjuk ki ő. Na meg kinek a mie vagy?
-Ne csináld biztos nem akarnak bántani-védte az ismeretleneket SunHee.
-Ne csináld, szerínted ez nem abszurd?
-Szerintem nálunk már semmi sem az. Szerintem nem akarnak bántani minket.
-Legyen, de a fiúkat ki kell kérdezni erről valamit biztos tudnak-sóhajtottam, majd kiléptem az ajtón.

Gondolataimba temetkezve ültem az udvaron egyeglen többszáz évesfánkra aggatott gumi hintában, amikor egy furcsa érzés kerített hatalmába. A közeli erdő felé pillantottam, de miután semmi különöset nem vettem észre fovább nem is foglalkoztam az érzés furcsaságábal. Hiába próbáltam nem törődni vele, nem sikerült. Már éppen elhatároztam magam, hogy be merészkedek az erdőbe holott tudom, hogy veszélyes és meg nézem magamnak, de JB hangja meg akadályozott cselekedetemben. Nagy sóhajjal fordultam vissza és lassú komótos mozgással bevetettem magam a kis ház ajtaján.
-Tádám! Itt is vagyok- ugrottam barátaim elé.
-Remek akkor mehetünk is- csapta össze a tenyereit Taemin, mire én furcsán néztem rá.
-Én menni veletek hova?
-Nem velünk csak vele-mutattott a mellette álló fiúra.
-Gyakorolni kismajom- kócólta össze hajamat és már a napaliban sem volt.
-Aish na akkor léptem- intettem,majd követtem Minit.

A hátsó kertben gyakoroltunk, ami most annyiból állt, hogy át vettük az összes eddig tanult harcművészet alapjat. Épp a földre kényszerítettem drága barátomat amikor SunHee megjelen azzal a kijelsntésével, hogy kész a vacsora. Megsem várva Mini vállaszát már hugomba kapaszkodva be is teleportaltuk magunkat az étkezőbe.
A vacsora után a szobámba siettem és az ablakon kifelé a sötét erdőt figyeltem. Valami nem volt rendjén egyszerűen éreztem. Egyszerűen nem fudtam megmagyarázni a helyzetet, de akár hányszor kinézzek az ablakon olyan érzésem van, hogy valaki figyel. Már kezdtem előszedni egy vastagabb pulcsit és egy zseblámpát, hogy amikor senki sem fugyel kiszökök és körbenézek, amikor drága unokatestvérem benyitott hozzám.
-MinHee te meg miért eszed azt a szerencsétlen zseblámpát?
-mén nüm üs eem, na szóval én nem is eszem- vettem ki a számból majd meg ismételtem magam.
-De akkor minek van nálad? Ugye nem akarsz ki menni?
-Mi? Én? Dehogy, miért akarnék?
-Remek akkor játszunk árnyékosat- tapsikolt, majd le ült a szőnyegre. Mivel nem akartam feltűnést leültem mellé és a zseblámpát magunkközé helyezve figyeltem falra vetülő árnyék állatokat amiket csinált. Sosem értettem mi köti őt le ebben a "játékban" de mivel tudtam, hogy szereti sosem panaszkodfam. Sőt mindig eljátszottam mennyire izgatitt vagyok ennek hallatán.
-Uh árnyék játék- nyitott be az ajtón Taemin, és már mellettünk is termett. Nen akartam elhinni miket ábrázoltak azok az árnyékok. Az egyik egy paca a másik egy kéz. Hát igen ez a játék nem az erőssége drága barátunknak.

-Talán nem tudsz aludni- lépett mögém a korom sötétben JB.
-Megijesztettél- néztemrá boci szemekkel.
-Sajnálom.
-Mmmm. Valami baj van?
-Nem nincs semmi.
-Hát oké- vontam meg vállamat, miközben magamban már kétszer felrobbantam, hogy már megint nem tudok kiszökni.
-Minhee... szeretném ha nem mennétek most az erdő közelébe- nézett szemembe elentmondást nem eltűrve. Én csak egy bolintással jeleleztem, hogy megértettwm. Már csak az a kérdés be is tartom e. Na jó persze, hogy nem fogom.

Már két napja valaki mindig megakadályoz a tervem végre hajtásában, de ma ha törik is de kimászok az ablakon. Éppen ugrottam volna, amikor unokahúgom zavart meg.
-Te meg mit csinálsz?
-Oh én csak levegőzök- forsultam hátra.
-Aha.. attól, hogy idősebb vagy még nem vagyok hülyébb- vonta fel a szemöldökét.
-Aish!
-Báhova is mész megyek veled.
Egy válmegvonással jeleztem, hogy nekem mindegy, és már a földön is voltam. Az erdő felé vettük az irányt. Mivel már hajnalodott viszonylag törtbe egy kevés fény az amúgy sötét erdőbe. Ahogy egyre beljebb merészkettünk kezdtem érezni ugyanazt a furcsa érzést.
-Te ia ugy érzed mintha figyelnének?
-Igen, de nézd- muttam magunk elé ahol farkasokat pillantottam meg akik egyenesen felén pillantottak. Megálva figyeltük mi is őket. Hírtelen egy hangos recsenésre fordultunk hátra ahol egy magas fiú állt. Ahogy megfordultunk állt meg, majd hírtelen el tűnt, ahogy a farkasok is. Már éppen megindultunk volna arra a helyre ahol az állatokat láttuk, amikor minden elsötétült.