22.fejezet

MinHee pov.

Bár nagyon kíváncsi vagyok, hogy vajon Jongin miért nem látta azt a lányt,akivel az elzárt részen beszélgettem, még mielőtt megjelent volna, de most nem is foglalkozhatok ezzel, mivel sietnem kell, hogy még időben kész lehessek.
Nehezen tördeltem szét a virág apró magjait, majd a kevés forrásvízzel, amit még a vissza vezető úton szereztem be, kevertem össze. Fáradtan mentem fel az emeletre, ahonnan mindenkit kiküldtem, amíg elláttam JB összevarrt sebeit. Miután minden aprócska horzsolást is bekentem a kicsit csípős szagú krémmel, az ágy mellé húztam egy széket, és onnan figyeltem egyik legjobb barátom nyugodtnak tűnő arcát. Ahogy néztem éreztem, ahogy szemeim egyre lejjebb csukódnak, majd végül teljesen lezáródtak.

Hangos kiabálásra nyitottam ki mázsásnak érződő fáradt szemeimet. Pilláimat megdörzsöltem, majd levettem Jaebum fejéről a borogatást, hogy kicserélhessem. Amikor vissza akartam rakni az újra benedvesített ruha anyagot észre vettem, ahogy pillái megremegtek.
-Oppa hallasz engem?- hajoltam picit közelebb arcához.

-Min...Hee- nyöszörgött, mire nekem egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkaimat.
-Igen, én vagyok az.
-Hol vagyok?- nézett körbe, mire ajkaimat beharapva gondolkoztam azon, vajon hol is lehetünk valójában, mivel pontosan ezt még én sem tudtam.
-Várj egy picit- simítottam végig karján és már ki is rohantam a folyosóra. SunHee kiabálására figyeltem fel, de mit sem törődve a veszekedő párossal kiáltottam el magam.
-Gyertek Jaebum felébredt!
Még ki sem ejtettem számon a szavakat, Kai máris bent termett mellettem a szobában, őt követve megjelent Tao, majd SunHee és Sehun is. A kis szobában egy centi hely nem maradt és ezen szegény Jaebum zavarodott mosolya sem segített. Emlékszem ő volt az az ember, akinek az arcán mindig megjelent az az aprócska pici görbület, még akkor is amikor eltörtem a kezét.
Épp akkor léptem be a serdülőkor első éveibe, abban az időben szinte nem telt el úgy nap, hogy ne vesszünk össze. Persze, ha ez nem lett volna elég, kezdődő tinédzser éveim elején az erőm is elkezdett változni, ez legjobban az alakváltással járó képességemen látszott meg, amit ebben az időben volt, hogy nem tudtam kontrollálni. Így volt ez a nap is. Bár ma már tudom, aznap csak jót akart, mégis veszekedni kezdtünk és ennek következtében ugrottam neki. Miután visszatértem önmagamhoz Jaebum a földön feküdt. Lehajoltam hozzá és azonnal a kórházba mentem vele, ahol kiterült, hogy eltört a keze. Tudtam, hogy az én hibám. Szemeimből, mint a patak folytak végig könnyeim arcomon, de JB csak mosolygott rám és megállás nélkül csak azt mondogatta, hogy nem haragszik rám és, hogy ez nem az én hibám. Bár magamat okoltam, mégis könnyeim elapadtak és enyhe mosollyal arcomon öleltem át, hisz mosolya őszinte és megnyugtató volt a számomra.
Mindig is ilyen volt, a mosoly mindig jelen volt nála, de ez a mosoly nem olyan volt, mintha feszülten érezte volna magát.
-Hogy érzed magad? Annyira aggódtam- ölelte meg SunHee Jaebum elgyengült testét, mire egy igazi magát meg nem  hazudtoló mosollyal arcán válaszolt a feltett kérdésre.
-Ahhoz képest, hogy az előbb még éppen meg akartál folytatni jól. De hol vagyok és mi történt?
-Nem tudom, de azt hittem meghalsz- suttogtam magam elé a szavakat- tudod meddig tartott minden sebedet összevarrni? Ígérd meg, hogy ilyen soha többet nem lesz.
-Megígérem.
-A másik kérdésedre válaszolva, ha jól tudom a menedékben vagyunk- nézett rá Tao, mire én értetlenül, míg JB megvilágosodva nézet fel.
-Igen. Már emlékszem.
-Remek, akkor ki szeretné ezt nekünk is elmondani?-lépett egy kicsit hátrébb unokahúgom. Persze a válaszra várhattunk, ilyenkor mindig olyanok lettek, mintha a falnak beszélnénk. 
Mi van ha az,ami velük történt összefügg SunHee és babapofi eljegyzésén történt támadással?

Luhan pov.

-Sajnálom YiXing de biztos, hogy pont most nem fogok elmenni.
-El kell jönnöd, muszáj. Elvégre csak te tudod hol lakik és nem mellesleg ő az egyetlen olyan élő ember,aki tudhatja mi folyik itt. Meg amúgy is Sehunék itt lesznek, szóval semmi baja nem lesz MinHeenek.
-Nem is gondoltam erre, már miért érdekelne-álltam ki igazam mellett, bár bevallom tényleg kicsit hirtelen csattantam fel. Talán túlságosan is. De most komolyan, sosem tudhatjuk mikor éri őket valami támadás.
Aggodalmaim ellenére végül mégis beadtam derekam. Ez miatt vagyok most is itt az udvaron és elmélkedem azon, vajon mit ártottam az égieknek, hogy csak bennem bízik meg annyira az a vén szivar, hogy hagy emlékezni otthona felé vezető útra. A hűvös idő miatt vissza indulok a kis házba, közben pedig még mindig azon agyalok, vajon miért pont én. Ahogy beérek lábam neki ütközik valaminek. Csak miután felnéztem rögződött bennem, hogy a lépcső felé vezetett utam.
-Csak nem MinHee-hez tartasz?
-Már megbocsájts Chen, de miért is mennék hozzá? Meg egyáltalán miért hiszi mindenki azt, hogy a körül a lány körül forog minden?
-Ne is tagadd, hiszen a vak is látja, de mindegy. -Mi van?!-pislogtam rá értetlenül barátomra.
-Amúgy fent van Jaebumnál kötést cserélni, ha el szeretnél tőle köszönni-tette vállamra kezét, majd a konyha felé vette az irányt. Egy darabig csak álltam egy helyben és pislogtam magam elé. Tényleg miatta jöttem erre felé? Lehet tényleg el kéne köszönöm, igen ez lesz. Összecsapva tenyereimet indultam meg a kis szoba felé, ahol az ajtó résnyire nyitva is volt, így beljebb akartam tolni. Tevékenységemben viszont,amit hallottam teljesen le sokkolt.
-Én is szeretlek oppa- ölelte meg a sebesült fiút MinHee, majd egy apró puszit nyomott arcára.
A düh éreztem,ahogy átveszi felettem az irányítást, így egy hatalmasat löktem az ajtón, ami egy nagy csattanással záródott be.

MinHee pov.

Elmondani nem tudom mennyire megkönnyebbültem,amikor kiderült, hogy semmi komoly baja nem lett JB-nek. Viszont tekintve, hogy sebei azért nem éppen karcolások most is vissza kellett hozzá jönnöm, hogy lecserélhessem kötéseit.
-Remélem hamar rendbe jössz- mosolyogtam rá, mire ő csak kedves pillantását vetette rám.
-Tudod, hogy így lesz. Főleg mert te ezt szeretnéd.
-Igaz, amikor kicsik voltunk is,ha valamit kértem mindig megtetted. De ilyen egy jó bátyó nem?- vontam fel szemöldököm. Nem tehetek róla,de amióta csak ismerem a fiúkat Jaebum az,akit bátyámként szerettem.
-Ahogy mondod, hiszen szeretem az én kis törpe húgomat-ebben a pillanatban ültem le mellé.
-Nem is vagyok törpe, de én is szeretlek oppa- öleltem meg, majd egy puszit nyomtam arcára. Ebben a pillanatban arra kaptam el fejemet, hogy becsapódott az ajtó, de mivel senki nem volt a közelben végül csak a huzatnak tudtuk be.

A kanapén fetrengve olvastam egy kis noteszt, amikor Chen vetődött be mellém. Szemem sarkából az említett személyre pillantottam, majd újra könyvembe temetkeztem. Nem sokkal később ajtó csukódást hallottam, felpillantottam és az ablakon kezdtem el bámészkodni. Végül Layen és Luhanon állapodott meg tekintetem, amint két hatalmas táskával hátukon indultak meg az erdő felé.
-Hova mennek Luhanék?
-Luhan nem szólt neked?
-Miről is?- pillantottam rá kérdően.
-Hogy egy pár napra elmennek, hogy megkeressenek valakit.
-Nem... nem szólt. Igazából,amióta Jaebum felkelt nem is láttam - hajtottam le fejem.
-Pedig elindult, még tőlem kérdezte, hogy hol vagy és mondtam is neki, hogy JB-nél fog megtalálni.
Ebben a pillanatba hasított belém a felismerés, hogy a szobaajtó csapódását nem a huzat, hanem az ő kezének lendítése okozta. Gondolkodás nélkül ugrottam fel és a másodperc tőrt része alatt rántottam fel a bejárati ajtót. Mint egy őrült,aki most szökött ki gumiszobájából kezdtem el rohanni az erdő sűrűjébe. Annyira siettem, hogy még időben utolérhessem a két fiút, hogy még a talpamba szúródó gallyakkal sem törődtem. Végül megpillantottam őket és hangosan kezdtem el kiabálni nevüket. Miután meghallották kiáltásomat egyszerre fordultak meg, így egy hazafutást is meggyalázva vágódtam egyenesen Luhan mellkasának. Felpillantottam értetlen tekintetükre és mérgesen mértem végig őket.
-Miért nem szóltatok?

-Luhan azt mondta, hogy majd szól neked-sandított barátjára Lay.
-Akkor is, el kellett volna búcsúznotok- lábadtak könnybe szemeim, de még idejében letöröltem azokat.
-Sajnáljuk- ölelt meg Lay, mire viszonoztam gesztusát.
-Sok sikert, és vigyázzatok magatokra.
-Köszi-mosolygott rám Lay.
Luhanra pillantottam,aki kerülte tekintetemet. Nem bírtam tartani magam, így végül szorosan öletem meg a fiút, mélyen magamba szívva kellemes illatát. Kis idő elteltével ölelt ő is meg. Nem akartam elengedni, de tudtam muszáj lesz, hiszen fontos dolga van.
-Ígérd meg, hogy épségben visszatérsz- suttogtam, bár inkább magamnak mondtam, ő mégis meghallotta.
-Ígérem- súgta fülembe, majd egy puszit nyomva fejem búbjára engedett el. Miután elindultak csak álltam és néztem,ahogy eltűnik alakjuk a sűrű bokrok és fák között.